Halottak napi versek

halottak napi versek

November 2-án van halottak napja.  Ilyenkor mindenki kilátogat a temetőbe, vagy otthon gyertyát gyújt és elhunyt szeretteire emlékezik. Ezt az emlékezést szeretnénk megkönnyíteni néhány szép halottak napi verssel.

Halottak napi versek

Juhász Gyula: Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

halottak napi vers, nem múlnak ők el, Juhász Gyula

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
 
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
 
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
 
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
 
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
 
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.
 

Dsida Jenő: Halottak napján

 
Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimenziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.
 

Juhász Gyula: Temető

A hervadás bús pompájában áll most

A temető. Ó, mennyi szín, derű,

Fehér és lila õszi rózsatenger,

Mely hullámzik az enyészet szelére.

Egy alacsony pad vár rám pihenőül,

Elõtte zöld deszkából ácsolt apró

Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.

Fölöttem magyar égnek végtelenje,

Előttem a határtalan magyar táj.

E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,

Mint elhervadt virág az õsi kertben.

Köröttem mindenütt békés keresztek

S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.

Mely minden bölcsességnél igazabb.

E kicsi hant elõtt, e nagy magányban

Megölelem az édes életet,

Mely ragyogást küld jeltelen sírokra

S virágözönt az ódon temetõkbe

S az õszi nap csókjával arcomon

Megindulok rózsásan, dalosan,

A boldog elmúlás víg vőlegénye.

Kosztolányi Dezső: Halottak

Volt emberek.

Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit,

hatnak tovább.

Futók közt titokzatos megállók.

A mély, sötét vizekbe néma, lassú

hálók.

Képek,

már megdermedtek és örökre

szépek.

Nem-élők,

mindent felejtő, mindent porba ejtő

henyélők,

kiknek kezéből a haraszt alatt

lassan kihullt a dús tapasztalat.

Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,

fejére tompa éjszaka borul,

Kleopátra a csókokat feledte

és Shakespeare elfelejtett angolul.

Nem ismeri meg itt anya a lányát,

sem a tudós ezer bogos talányát.

Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl

az áhítat, az ima és a csók.

Idézetek egy régi-régi műből,

kilobbant sejtcsomók.

 

Babits Mihály

Mindenszentek: hideg ősz
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.

mindenszentek vers, Babits

 

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

— Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón…

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!…

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk —

— Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!…

 

Faludy György: Halottak napja

(részlet)
Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.
Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,
– az enyimek széthulltak a világban –
most nézem őket s elkeseredek.

 

Weöres Sándor:

Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?

 

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat.

Array